Új

Az antietami csata, 1862. szeptember 17


1862. szeptember 17-én, szerdán a ködös éjszaka viszonylagos nyugalma kezdődik. Azok számára, akik már előző este harcoltak, ez nem könnyű. Truman Seymour emberei, csakúgy, mint ellenfeleik, a keleti erdőben, ahol harcoltak, amikor sötétség lepte meg őket. Hood katonáinak Lawtoné váltása nem változtatott ezen.

Valójában mindkét oldalon az őrszemek olyan közel vannak egymáshoz, hogy a sötétben suttogás hallható - a tisztek nyilvánvalóan tiltják a tüzet. Hajnali 3 körül dühös pikettek által leadott lövések súlyos összecsapásokká fajultak. A bizonytalan alvásból a nedves aljnövényzet közepette mindkét oldalon katonák vakon lövöldöznek, tüzüket a lehető legjobban beállítják, miközben az ellenséges puskáktól kitörő villámra irányítják magukat. A cserék hiábavalósága végül érvényesül, és a nyugalom látszata visszatér az East Woodba. Az így letett dekorációval a nap tovább tudna kelnitizenkét óra mészárlás.

A nap kezdődik

Hajnali 5: 30-kor kellő egyértelműség állt rendelkezésrea szövetségi tüzérség működésbe lép. Az erőfölényéből nyitva álló összes célpontot megcélozva elárasztja a konföderációs dandárokat és ütegeket a Poffenberger Hill felől, míg a hatalmas, 20 font Parrott ágyúk - legalább három üteg - a keleti parton helyezkednek el. az Antietam sorban foglalja el a déli pozíciókat. Néhány perc múlva a konföderációs fegyverek válaszoltak. Stuart felállított tüzérségét, majd más ütegeket, a Nicodemus-hegyre telepíti, míg a megunhatatlan Stephen D. Lee zászlóalját Sharpsburgtól közvetlenül északra fekvő magasságból vonja be. Fegyvereik megpróbálják kihívni ellenfeleiket, de a szövetségiek jobbak számban, minőségben és tűzerőben, így a déli fegyveresek nagyon szenvedni fognak ebből a párharcból.

Az északi gyalogosokat is célba vették, akik hamarosan beléptek az arénába. Mindkét fél további elemeket telepít, hogy fejlett támogatást nyújtson gyalogságának, megtöltve a levegőt a szőlő lövésének dudorával és az ágyúgolyók sípjával. Legalább a déli védőknek lehetőségük van feküdni ebben az özönvízben, legalábbis addig, amíg őket közvetlenül nem támadják meg. Valójában a csatatér konfigurációja és a tüzérség helyzete olyan, hogy a két harcos fegyvereit úgy helyezik el, hogy elárasszák egymást a céljaikkal.kereszttűz : Szövetségiek északról és keletről, konföderációk nyugatról és délről. Ebben a gyilkos szimfóniában minden hangszer a maga partitúráját játssza: a kovácsoltvas ágyúk, pontosabban és megnövelt hatótávolsággal, el akarják némítani az ellenséges ütegeket, míg a bronzdarabok lövedékeiket a gyalogosok felé fújják. Évekkel később S.D. Lee-nek emlékeznie kellett erre a brutális koncertretüzérségi pokol ».

Néhány mérföldnyire, Shepherdstownban Mary Mitchell is emlékezetébe vési ezt a zavartalan mennydörgést. A Potomac virginiai partján, a Boteler gázlótól egy kőhajításnyira található kisváros a dél-hegyi csata másnapján már rögtönzött kórházzá vált. Rögtönzött nővér, mint a többi szomszédja, ez a város lakója is papírra fűzi emlékeit. Erről az ágyúról a következőket írja: "De a szívünk mélyén nem hittük el, hogy bármi ember megúszta ezt a szörnyű tüzet ". Néhány óra múlva Shepherdstown elárasztjasebesültek áradata anélkül, hogy az előzővel közös lenne. A zűrzavar jelenetei, amelyek mindig nagy csatákat kísérnek a seregek hátsó részén, akár legyőzve, akár nem, maradandó hatással lesznek Mary Mitchellre: "Átjáró gyötrelem, álmok, szánalom és - félek - gyűlölet érzése, ezek az emlékeim az Antietam-ról. »

Amint az északi elemek meggyulladtak,a kék gyalogos felvonult. Hooker terve déli előrelépést követel meg, keskeny fronton, Doubleday hadosztályával a jobb oldalon, Ricketts hadosztályával bal oldalon, Meade tartalékában - kivéve a Seymour brigádot, amely már veszélyesen közel áll az ellenséghez, mivel mi a kilátás. A négy Doubleday egység közül John Gibbon Vasbrigádja vezeti majd a támadást, míg Marsena Patrick és Walter Phelps közvetlenül mögé, Gibbon jobbra, illetve balra áll. Ami William Hofmannt illeti, dandárját a J. Poffenberger-telep körül telepített elemek eltakarására fogják visszatartani, ezredei pedig nem lesznek bevonva. Ricketts, akinek csak három dandárja van, hasonló beállítottságot vallott: George Hartsuff lándzsát vezetett, jobb oldalán Abram Duryée, bal oldalán William Christian támogatta. Első célja az lesz, hogy csatlakozzon Seymour-hoz, egy előretolt helyzetben, az I bal szélső részéner Test.

Miller kukorica

Az első északiak nyilvánvalóan azok, akik a legrövidebb ideig aludtak - Truman Seymour emberei. Hajnal azt látja, hogy azonnal megújítják az éjszaka által hiányosan félbeszakított konfrontációt. Gyorsan az északi harcosok voltak túlsúlyban, és a keleti erdőből elűzték a konföderációkat. Az élre érve a szövetségiek szembesülnek a James Walker által irányított brigáddal. Ez kényes helyzetbe kerül, mert az ellenséges tüzérség a jogot az anfiládban veszi át, és a Seymour-dandár szinte teljes egészében a növényzet által biztosított fedezetből profitál - míg James Walker emberei egy mező közepén vannak kirendelve. megszántott. Seymour jobb oldali ezrede azonban a szabadban van, és James Walker három saját ezredét manőverezi, hogykoncentrálják a tűzüket ezen a sebezhető ponton.

Ezzel párhuzamosan a Doubleday hadosztály harcban áll az északi erdőben és dél felé halad előre, a Hagerstown fizetős út mentén és közvetlenül attól keletre. A déli tüzérség tüze alatt Gibbon katonái átkelnek a Miller Farm hatalmas telkein: felszántott mezőn, gyümölcsösön, amely a gazdasági épületekkel szomszédos, majd egy völgyben, amelyből egy lóhere mező emelkedik ki. Ködös, a hajnal gyorsan eloszlatja a páratartalmat, hogy néhány felhő ellenére világos napnak adjon helyet. Hooker, aki szorosan figyelemmel kíséri alakulatának fejlődését, megjegyzi eztaz alacsony nap tükröződik szuronyokban a Miller kukoricatáblán rejtőzködő déliek a lóhere mellett - feltehetően azok a csatározók, akiket Marcellus Douglass a dandárja elé vetett. A kukorica gyakorlatilag mellmagasságban van, kiváló vizuális fedést biztosít, de a szuronyok hossza eladja azokat, akik viselik őket.

A Miller kukoricatábla meglehetősen nagy téglalap alakú tér: 400 méter széles és 230 méter mély, vagy körülbelül tíz hektár rönkkerítéssel körülvéve. Messze van az egyetlen kukoricatáblától Sharpsburg közelében - több tucatnyi van -, de a kora reggeli heves harcok a birtoklására összpontosítanának, a csata egyik ikonikus helyszínévé változtatva, val velVéres sáv és a Burnside Bridge. Amikor Antietamról van szó, "a kukoricatábla Szinte általánosan utal D. R. Millerére, míg a tisztek csatáról szóló jelentésében még legalább fél tucat említést tesznek. Az ott kibontakozó heves küzdelem azonban teljesen elhomályosítja a többieket a kollektív emlékezetben - és közben ezt teszi a háború vitathatatlanul legvitatottabb terévé.

Antietami csata, 1862. szeptember 17., fél 5–6: az első támadás az I. ellener Északi test.

1. A szövetségi tüzérség tüzet nyit a Poffenberger-dombról és az Antietam keleti partjáról.

2. A déli ágyúk, amelyeket a Nikodémus-dombra és a Dunker-templom körül helyeznek el, felállnak és megtámadják az előrenyomuló északi gyalogságot.

3. Seymour visszaszorítja a déli piketteket az East Woodba, és megtámadja James Walkert.

4. Hooker két előre ütközővel megtisztítja a Miller kukoricatábla északi szélét.

5. Gibbon belép a pályára és szembeszáll Douglass-szal.

6. Jobbra fenyegetve haladta el a második vonalát a Hagerstown felé vezető úton.

7. Mivel Gibbon továbbra is fennáll a veszélye mellett, Doubleday Patrick brigádját küldi el, hogy fedezze a jogát.

8. A déli tüzérség kereszttűzénél fogva a Hartsuff és a keresztény dandárok megállnak. Ricketts előre küldi Duryée-t, hogy továbbítsa őket.

Ezzel egyidejűleg Early-t Stuart támogatására küldik a Nicodemus Hill-en, míg Lawton a Hays Brigade-t vezeti hadosztályának többi részének megerősítésére.

A kukorica parcellák fölött csillogó szuronyok láttán Hooker nem habozik nagyszerű eszközöket használni. Gyalogságát pillanatnyilag visszafogva halad előrekét elem, amelyek közvetlen közelről tüzet nyitnak. Az eredmény, amelyet maga Hooker írt le, nem sokáig várt magára:Kevesebb idő alatt, mint amennyi a felírásához szükséges, a kukorica növényeket a mező északi részének nagy részén olyan szépen kivágták, mintha késsel készítették volna, és a megölt személyek pontosan sorban feküdtek. ahol egy pillanattal korábban felsorakoztak. Soha nem kaptam lehetőséget ilyen szörnyű és véres harctér megfigyelésére. A két sorban előrenyomuló Gibbon brigád ellenzék nélkül léphet be Miller Fieldbe ... ideiglenesen. Újabb déli lakosok gyorsan a jobb oldali szárnyához értek, lehorgonyozva az fizetős úton, és Gibbon inkább a második vonalát küldte át ezen az úton, hogy eltakarja a jobbját.

Douglass emberei a mező déli kerítésének támaszkodva tüzet nyitottak egy ellenfélre, akit alig láttak, de tüzérségük, a magasság előnyével, könyörtelenül bombázott. Gibbon balja, amelyet a 2 alkotottth és 6th a wisconsini ezredek, mint az ő jogai, nagyban lelassul, a 7th Wisconsin és a 19th Indiana, mozogj tovább. Sokkal nem megy tovább, gyorsan szembesül a J. R. Jones részlegének élvonalával: Andrew Grigsby és John Penn brigádjai, akik erőteljesen ellenállnak. Mivel Gibbon továbbra is fennáll a veszélye mellett, Doubleday Patricket küldi, hogy hosszabbítsa meg vonalát, és ragadja meg a West Wood-ot, amelyre az ellenség támaszkodik. A déliek eleinte kitartottak, de súlyos veszteségeket szenvedtek.A tiszteket nem kímélik : Penn, majd az utódja, A. C. oldal megsérül, míg maga J. R. Jones megdöbbent, amikor egy északi kagyló kissé túl közel a fejéhez robban. Azonnal kiürítették, és William Starke követte őt a részleg élén.

Reggeli rémület

Kicsit balra haladnak a dolgok James Ricketts katonái számára. Hartsuff tábornokot az akció elején combon lőtték, és felderítést próbáltak végrehajtani, és az ebből eredő zűrzavar dandárjának leállításához vezetett. Az őt követő két egység nincs jobb helyzetben. A Konföderációs Tüzérség pokoli tüzei borítják el őket, éstöbbnek az idegei elengedtek. A Seymour-dandár és különösen a 6th ezredePennsylvania rezervátumok amelynek csak három déli ezred tüzét kellett támogatnia, kezdte szenvedni a helyzet. Ilyen körülmények között minden lehetőség jó, ha eltávolodunk a harci zónától. Ennek főnöke, William Sinclair ezredes így megjegyzi jelentésében: „[…]az ezred létszáma jelentősen lecsökkent, mert a sebesülteket a parancsom nélkül hátulra vezették. »

Ilyen lövedékáradat alatt a tiszti csíkok nem immunizálódnak tovább a félelem ellen. Joseph Fisher ezredes, az 5-bőlth ugyanazon dandár ezrede rámutat, hogy "Collins kapitány, a K társaság kapitánya úgy látja, egészségi állapota furcsa halálos kimenetelű, mivel gyakorlatilag minden csata közeledik, és sajnálattal mondom, hogy a legutóbbi küzdelmünkben, amelyen annyira függött, a kapitány nem jelenik meg, és megfelelő engedély nélkül hiányzik. »Bár Seymour-nak nagy szüksége lenne támogatásra, lassan érkezik. Dandárjának élén Christian ezredes is engedett a pániknak: leszállt és embereit elhagyva rémülten menekült a hátországba. Ugyanezen az estén a felettese hívta meg, és kénytelen volt lemondani, hogy elkerülje a hadbíróságot. A józan esze sohasem térne vissza az Antietam-nál szerzett tapasztalataiból és az azt követő megaláztatásból, és 1887-ben internáltan halt meg. Ennek ellenére őket is megfosztották a vezetőktől,katonái viszont megállnak.

Az északiak számára azonban sürgősség van, mert Ricketts helyzete jelentős rést hagy Gibbon és Seymour között. Ricketts ezért továbbhaladja egyetlen, még mindig rendelkezésre álló brigádját, a Duryée-t, amely átmegy az élvonalba. Végre dél felé halad, jobb szárnya a kukoricatáblán, bal szárnya pedig a keleti erdőben. Duryée megdöbbentaz elhagyatottság látványa amely a fejlődését kíséri: "Az ellenség által a mezőn hagyott halottak szinte felsorakoztak, mint a felvonuláson ", Írt. Ugyanakkor Walter Phelps támogatni kezdte Gibbont, akinek balját Douglass brigádja elárasztja és veszélyesen ki van téve. Phelps, aki csak húsz méterre van lemaradva, nagyon gyorsan beavatkozhat. Hamarosan a szövetségiek nyomása túlságosan nagyra fordult a Douglass brigád számára, amely visszahúzódni kezdett. Vezetőjét megölik, miközben megpróbálja összeszedni. A déliek azonban az erősítés megérkezésével gyorsan felépültek.

Antietami csata, 1862. szeptember 17., 6: 00–18: 30: a Louisiana Tigers ellentámadása (Hays brigád).

1. James Walker három ezredének tüzét a 6 ellen koncentráljath Pennsylvania Reserves, a Seymour brigád legkitettebb ezrede.

2. Gibbon Phelps által támogatott balszárnya támadásában Douglassot megölik, és dandárja visszavonul.

3. Hays visszavág és visszaszorítja Duryée-t, magával véve Douglass embereit.

4. A 6th Pennsylvania rezervátumokmegreped, magával rántva a Seymour-csapat többi részét is.

5. James Walker, látva, ahogy Hays balra halad, szintén előrelép.

6. A Phelps és a Hartsuff dandár támadták meg, és egy fejlett északi üteg szőlőtörése fogadta. Haysnek vissza kell vonulnia.

7. Douglass dandárját Hays katonái vonják vissza.

Hajnalban Lawton valójában támadásra számított hadosztálya ellen, és visszahívta másik két dandárját. Jackson megtartotta a Jubal Early's-t, hogy elküldje a Stuart által a Nicodemus Hillre telepített elemek támogatására, de Harry Haysék most dolgoznak.Louisiana Tigers, mert ez az, álljon be a Douglass brigádtól jobbra, és a két egység erőteljes ellentámadást indít. Ez gyorsan veszít a koordinációból, mert Lawton súlyosan megsebesült, de a Douglass emberei ennek ellenére megtámadják a Vas Brigádot, míg a louisiusiak a kukoricatáblába merülnek, és Duryée embereit visszavonulásra kényszerítik. megfenyegetve Hooker egyik elülső akkumulátorát a mezőtől északra. A lövészeknek átmenetileg el kell hagyniuk fegyvereiket is. Nagyjából egyidejűleg Seymour elárasztott jobbszárnya megreped és elvonul, magával rántva a dandár többi részét is. Hays érkezését látva James Walker is úgy dönt, hogy előrelép, és belép az East Woodba.

Az északiak helyzete annál is kritikusabb, mivel Ricketts is megsérül, amikor a lovát megölik alatt. Nem érinti súlyosan, de átmenetileg nem érhető el, ami megnehezíti tartalékainak összehangolását. Azonban Hartsuff emberei, akiket most Richard Coulter vezényel, megérkeznek a megtépázott Duryée támogatására, szemben a Louisianussal, míg Walter Phelps masszívan bekapcsolja a bal oldalukon lévő brigád többi tagját. Ez a kereszttűz, hozzáadva a másik elem megkettőzött ütéseivel kivetett szőlő lövéshez, arra kényszeríti Hays-t, hogy sietve zuhanjon vissza, és ugyanabban a mozdulatban húzza a Douglass brigád maradványait. A déliek a West Wood-ban és azon kívül találnak menedéket, és a nap hátralévő részében mindkét brigád nem működik. A szövetségiek a sarkukra dobva újra elfoglalják a Miller Fieldet, amely gazdát cserélharmadszor kevesebb, mint egy óra alatt.

Eközben East Woodban Truman Seymour brigádját szorosan megszorítja James Walker. Az északi parancsnokság rendezetlenségével Seymour nem kapott támogatást, de Ricketts megadta a Keresztény Dandár ezredeit, aki közbelépett és lefedte visszavonulását. Váratlan érkezésük, Hays visszavonulásával együtt, arra kényszeríti James Walkert, hogy vonja vissza dandárját a kiindulási helyzetbe, olyan sorrendben, amelyet a déli tiszt maga is képes lesz "elfogadható ».

Ott egy ideig ellenállt a szövetségieknek, de kezdett fogyni a lőszer.Patronok gyűjtése halottakból és sebesültekből lehetővé teszi, hogy a harc néhány percig meghosszabbodjon, de James Walker hamarosan ismét visszavonulni kényszerül, hogy lőszert találjon emberei számára. A D. H. Hill hadosztályának bal oldalán lévő Ripley brigádja fedezi ezt a mozgalmat alig akadályozzák az északiak, akik óvatosan maradnak East Wood szélén. James Walkert az akció során korábban megsebesítették.

Hagerstown felé vezető úton

Lawton hadosztályának három brigádjának visszavonása, amely erejük több mint felét az ügyben hagyta, lehetővé teszi, hogy Gibbon baloldala, akit továbbra is szorosan követ Phelps, elmehessen támogatni jobbját az első vonallal szemben. a JR Jones osztály részlege. Gibbon is bevetettetüzérségi üteg nagyon fejlett helyzetben, kissé megemelt helyen, Miller Farmjától délre - egy istállóval és több szénakazalral rendelkező telek. Ez az egység - a 4-es B társaságth tüzérezred - ezt vezette Gibbon a háború előtt a rendes hadseregben. Most Campbell kapitány parancsára tüzet gyújt a déli helyzetekre, amely együttvéve azzal, amelyik a kukoricásból egy sorban jobbra veszi a jogot, végül arra kényszeríti a Grigsby és a Penn brigádokat, hogy essenek vissza a West Wood felé.

Ugyanakkor a Stuart-lövészek, akik továbbra is szembesültek szövetségi társaikkal, növelték veszteségeiket az emberekben és a lovakban. A konföderációs lovasparancsnok elfoglalt elemei tüzének irányításával a déli gyalogosok visszavonulását figyelte meg a Hagerstown út mentén. Ha a Fed-ek továbbra is előrelépnek és bejutnak West Woods-ba, akkor ő maga azt kockáztatja, hogy elszigetelődik a hadsereg többi részétől, csak lovasságával és a korai dandárral védi fegyvereit. Ebből adódóan,reggel fél 6 körül úgy dönt, hogy visszamegy délre, egy másik dombra, könnyebben védhető, és távolabb a J. Poffenberger-tanya északi ágyúitól is. Valószínűleg ez a Marsena Patrick által megfigyelt mozdulat késztette Hookert arra, hogy utasítsa őt, hogy válassza le egyik ezredét a 23-as napon.th New York, az I jobb szélének védelme érdekébener Test. Gibbonnak nincs fenntartása, Patricknak ​​el kell küldenie a 80-at isth New York a Campbell üteg közvetlen támogatásával, így a Patrick brigádot két ezredre, a 21th és 35th New York.

Antietam-csata (1862. szeptember 17.), 6.30–6.45.

1. Most Truman Seymour parancsnoksága alatt a keresztény dandár beavatkozik, hogy fedezze a Seymour brigád kivonulását.

2. Hays visszavonásával elkülönítve James Walker visszaes az eredeti pozíciójába.

3. Elkezd fogyni a lőszer, James Walker ismét hátradől.

4. Gibbon bal oldali szárnya jobbra lendül, hogy sorra vegye a Penn brigádot.

5. A Campbell üteg közvetlenül a déliek előtt haladt, hogy elborítsa őket szőlőhellyel.

6. Félve, hogy elborult, Stuart visszahúzza tüzérségét és délnek támaszt.

7. Ezt a mozgalmat a joga elleni fenyegetésként értelmezve Hooker leválasztja a 23-atth New York Patrick dandártól, hogy foglalkozzon vele.

8. A West Wood-on áthaladva Patrick többi brigádja Grigsbyé mellett áll.

9. Három oldalról támadva J.R. Jones részlegének első sora végül visszavonult.

A déli oldalon William Starke nem marad passzív. Miután összegyűjtötte a Grigsby és a Penn dandár maradványait, elindítja a hadosztály többi részét, amelyért most ő felel: saját és Edward Warren dandárját. Ezúj déli ellentámadáskényes helyzetben lepi meg a Gibbon brigádot. Balszárnya valóban lehajolt a Hagerstown út mentén, hogy a déli első vonal mellett álljon, és most ferdén áll a fő harci vonalhoz. Egyébként gyorsabb előrehaladása szakadékot teremtett közte és a brigád többi tagja között, ami egyrészt kiteszi a 6th Wisconsin mellett kell állni, másrészt Campbell akkumulátorát közvetlen ellenséges támadásnak teszi ki.

Starke nem mulasztotta el felvenni ezt a gyenge pontot, és maga mellé vezette brigádját, így Warren dandár vette át a feladatot Gibbon bal szárnyának megakasztásáért. A Konföderációk a fizetős utat jelző korlátokhoz támaszkodva jönnek, ahonnan a 2-es irányt veszikth és 6th Wisconsin egy sorban. Ennek ellenére a Fed-ek azonnal reagálnak. Phelps, aki mindig nagyon szorosan követi Gibbont, elküldi a 2-estth ezredeUSA Sharpshooters zárja le a dandár közepén nyíló törést. A zöld egyenruhában levő mesterlövészek súlyos árat fizetnek, és súlyos veszteségeket sajnálnak, a Starke-dandár teljes erejét kihasználva,beavatkozásuk hatékonyan enyhíti a wisconsini két ezredet. Csak az út szélességével elválasztva az északiak és a déliek kíméletlenül lövik egymást közelről. Starke emberei még nem veszik észre, hogy a három ezred, amellyel szembesülnek, egy üllő.

Antietam-csata (1862. szeptember 17.), 6: 45–7: 00.

1. Starke elindítja a brigádját és az E.T.H. Warren a Gibbon brigád két szárnya között megnyílt támadásra törekszik.

2. Phelps magában foglalja a 2th USA Sharpshooterslezárni.

3. Balra ferdén, Gibbon jobbja és Patrick brigádja a déli embereket hátulra viszi, ami visszavonulást okoz.

4. Grigsbynek sikerül összegyűjteni a Stonewall brigádot az A. Poffenberger farm közelében.

Nem sokkal később megjelent a kalapács, bal és hátuk mögött, Gibbon jobb szárnya és Patrick brigádja formájában. Ez a négy ezred ereje pusztító kereszttüzzel keríti hatalmába a konföderációkat, és helyzetük egy pillanat alatt tarthatatlanná válik. A veszteségek szörnyűek.Starke-t három golyó átszúrja és egy órán belül meghalt, és Jesse Williams ezredes, aki csak néhány percig váltotta őt, súlyosan megsebesült a mellkasában. A dandár összes vezető tisztjét meggyilkolták vagy megsebesítették, a legkevésbé súlyos Edmund Pendleton ezredes, a 15 tag közülth Louisiana, akit egy szőlőgolyó kissé eltalált, amely a két lába között halad át. Nemsokára a szürke férfiaknak csak délnyugatra kell irányítaniuk az általános mentőszolgálatot, hogy a West Wood-ban menedéket találjanak. Grigsby ezredesnek sikerül összeszednie saját egységét - a Stonewall Brigádot - és összefogni Leroy Stafforddal, akinek sikerül Starke egyes elemeit átcsoportosítania.

Dühös texasiak

Most 7 óra van, és az egész konföderáció bal oldali helyzete rendkívül kritikusnak tűnik. Az Early brigádján kívül James Walker és azon kevés katona, amelyet Grigsby még mindig az irányítása alatt tart, J. R. Jones és Lawton részlegei gyakorlatilag működésképtelennek tekinthetők. Jacksonnak, aki futárain keresztül lázasan kommunikál Lee-vel, Longstreet-lel és Stuart-tal - az egyik egy tizenkét éves fiú, akit Stuart dicsérni fog a csatáról készített jelentésében - már csak megosztottság maradt. Hood dobni a harcot. Tudva, hogy ez csak egy ideig lehet elegendő, sürgősen erősítést kér. Lee eközben tudja, hogy McLaws és R.H. Anderson érkezése, akik átkeltek a Potomacon, küszöbön áll. Közben beleegyezikvegye jobbra George T. Anderson brigádját hogy északra küldje.

Hood hadosztályának két brigádja, amelyeket William Wofford és Evander Law irányítottak, eddig viszonylag biztonságban maradtak, West Woodtól délre. A csata korai szakaszában ébrenlét után Hood emberei, többnyire texasiak, folytatták a tábori rutinokat és tüzet gyújtottak, hogy elkészítsék a türelmetlenül várt reggelit - a konföderációs igazgatóság valóban most osztotta ki őket. három nap alatt az első adagjuk, és éheznek. Számukra sajnos ekkor válik szükségessé Starke embereinek összeomlása. A déliek megfelelnek, dedühösek és elhatározták, hogy bosszút állnak a jenkiken. Reggel 7 körül vadul sikoltozva jelennek meg a nyugati erdőből. Alexander Hunter, az észak-virginiai hadsereg egy másik egységének katonája aLázadó ordít éhezni, egészen egyszerűen.

Hood hadosztálya a Hagerstown úttól északra, keletre támad. Wofford a bal oldalon aTexasi brigád, Törvény a jobb oldalon. Hood, aki nagyon jól tudja, hogy ereje nem elég erős ahhoz, hogy ellenálljon az I-neker Az északi hadtest teljes erővel, jobbra vágtatva a James Walker brigád támogatására. Sikerül megszereznie néhány ezredének segítségét, amelyeknek még van néhány tölténye, és megerősíti őket azzal, hogy Woffordtól elveszi azth Texas. Roswell Ripley együttműködését is kéri, de nem lép előre. A szürkés férfiakat erőszakosan megtámadják, amint kijönnek az erdőből, különösen bal oldalon, ahol az északi vonalak állnak a legközelebb. Alig másfél órával az első ágyúlövések után,a harcok intenzitása nem csökkent, messze van tőle. Osztálya elleni támadásról Hood ezt írta: "Ezután szemtanúja voltam az egész háború legszörnyűbb összecsapásának. »

Antietam-csata (1862. szeptember 17.), reggel 7–7.15.

1. Leroy Stafford visszahozza Starke dandárjának maradványait, és csatlakozik Grigsbyéhez.

2. Hood hadosztálya megtámadja a Miller kukoricatáblát.

3. Jobb oldalán James Walker támogatja, és csatlakozik hozzá 5th Texas.

4. Ripley brigádját hívják, de nem mozdul.

5. A szárról kivéve Gibbon bal szárnyát és Phelps brigádját Wofford nyomja vissza.

6. Law és James Walker taszítják Hartsuff (Coulter) és Christian (Seymour) brigádokat, valamint a Thompson-üteget.

7. A helyzet kezelésére Hooker előremozdítja Meade többi részlegét.

8. Patrick és Gibbon jobb oldali szárnya előrenyomulTexasi brigádahogy észak felé halad.

A déliek kezdeti lendülete elterelte Gibbon bal szárnyát, amikor a texasiak a szélére zuhantak. Wisconsin katonái ésSharpshooters húzza vissza a Phelps-dandár hátravonulását, megnyitva a konföderációs utat a kukoricamezőig. Law és James Walker a maga részéről visszaszorítja Hartsuff és Christian embereit, akik mára szinte teljesen felmentették a Duryée és a Seymour brigádokat. Az északiak nagyjából rendezettséggel vonulnak vissza Miller Fielden és East Woodon keresztül, ellenségeik szorosan követik őket. James Thompson kapitány, aki az egyik legfejlettebb északi ütegnek parancsol, szőlődobozokkal szeretné ellensúlyozni a fejlődésüket, de végül feladja ezt, amikor rájön, hogy a kukoricamezőt sebzett északiak szegélyezik, hogy ő megölését kockáztatná. Neki is vissza kell lépnie; akku nem kevesebb, mint 23 lovat veszített, ezt két szakaszban kell megtennie. A konföderációk végülérje el a kukoricatábla északi végét és a Bois Est, ahol a szövetségiek a Duryée és a Seymour brigádok szétszórt elemeinek megerősítésével próbálják felvenni magukat. Ugyanakkor Hooker elősegíti utolsó tartalékait: Meade hadosztályának két még friss dandárját, Robert Anderson és Albert Magilton parancsnokságával.

Hood bal oldalán a dolgok nem mennek annyira jól a déliek számára. A kezdeti siker után Wofford hamarosan megállapította, hogy brigádjának balja élesen lelassult. Nagyon haladása előidézteegy szélső ellentámadás Gibbon jobbszárnya és Patrick brigádja vezette. Az emberei súlyos veszteségeket szenvedtek. La légion Hampton, une unité de Caroline du Sud attachée à sa brigade, perd tous ses porte-drapeaux les uns après les autres, comme le rapportera son chef le lieutenant-colonel Martin Gary : «Nous avançâmes rapidement sur eux, sous un feu nourri, et n’étions pas allés très loin quand Herod Wilson, de la compagnie F, le porteur du drapeau, fut abattu. Il fut repris par James Esters de la compagnie E, et il fut abattu. Il fut alors pris par C.P. Poppenheim, de la compagnie A, et lui aussi fut abattu. Le major J.H. Dingle, Jr., le récupéra alors, s’écriant "Légion, suivez votre drapeau !" […] Il porta le drapeau jusqu’à la lisière du champ de maïs près de la route à péage sur notre gauche, et, alors qu’il le brandissait courageusement à 50 mètres de l’ennemi et face à trois drapeaux fédéraux, il fut tué. »

L’avance se poursuit

Afin d’y remédier, Wofford prélève sur sa droite le 4ème régiment du Texas pour l’envoyer vers la gauche. La manœuvre parvient à soulager le flanc de la brigade, qui tient sa position. Toutefois, elle a aussi créé une brèche dans la ligne sudiste. Malgré les projectiles qui pleuvent sans cesse dessus, le maïs du champ de D.R. Miller est encore suffisamment haut et dense pour que le 1er Texas perde le contact avec le reste de la brigade. Le régiment continue donc à marcher vers le nord, isolé, tandis que les autres se rabattent vers la gauche en tentant de repousser Gibbon. Les positions se retrouvent ainsi curieusement inversées par rapport à l’engagement précédent : les deux camps se font face de part et d’autre de la route de Hagerstown, mais Wofford se tient là où Gibbon et Phelps se trouvaient précédemment, tandis que Gibbon et Patrick occupent désormais la même position que tenait Starke un peu plus tôt.

Bien qu’étant en difficulté, le chef de la Brigade de Fer ne se démonte pas et engage ses soutiens les plus proches – le 80ème New York et la batterie Campbell. Gibbon en fait redéployer les canons pour faire face à l’avancée ennemie dans le champ de maïs, pointant et servant personnellement une de ses pièces. Lorsque le 18ème Géorgie apparaît de l’autre côté de la route, les artilleurs ouvrent le feu à coups redoublés, fauchant sans distinction hommes et maïs et ouvrant de sanglantes trouées dans les rangs des Géorgiens. Contre toute attente, pourtant, les Sudistes soutiennent ce déluge de plomb et ripostent, abattant les artilleurs à bout portant. En quelques minutes, la batterie Campbell perd 40 hommes et 33 chevaux – l’effectif normal d’une batterie nordiste étant théoriquement de 84 officiers, sous-officiers et soldats. Campbell lui-même est blessé à l’épaule et son cheval est criblé de balles. La riposte sudiste oblige finalement les artilleurs à abandonner leurs pièces, mais l’infanterie bleue continue obstinément à tenir sa position. Elle s’appuie en cela sur un affleurement rocheux, quasiment parallèle à la route et légèrement en retrait de celle-ci.

Bataille d'Antietam (17 septembre 1862), 7h15 - 7h30.

1. Wofford fait passer le 4ème Texas sur sa gauche pour affronter la brigade Patrick.

2. Le 18ème Géorgie est mitraillé à bout portant par la batterie Campbell, mais réussit à la réduire au silence.

3. La présence inopinée du 1er Texas au nord du champ de maïs oblige la brigade Robert Anderson et une partie de celle de Magilton à reculer.

4. Le 6ème Pennsylvania Reserves tient bon et affronte la brigade Law.

5. Les brigades Hartsuff et Christian contiennent Law et James Walker, puis décrochent à l'approche du XIIème Corps.

De son côté, le 1er Texas a poursuivi sans relâche la brigade Phelps en pleine retraite. Ses hommes ont chargé avec une telle férocité que leur chef, le lieutenant-colonel Philip Work, éprouve les pires difficultés à les tenir. Il ne parvient finalement à les réfréner que lorsqu’ils atteignent la clôture septentrionale du champ de maïs. Là, les Sudistes découvrent les brigades Robert Anderson et Magilton en train d’avancer droit sur eux, à travers le verger Miller et le champ de trèfle, et soutenues par une batterie déployée sur une petite éminence, à portée de fusil. Work, qui ignore où se trouve le reste de la brigade, fait demander des renforts en urgence et, malgré son infériorité numérique flagrante, décide de résister. Contre toute attente, le tir des Texans cueille à froid les Nordistes : Robert Anderson recule, ainsi que l’aile droite de Magilton. Le 1er Texas pointe alors ses fusils vers la batterie nordiste et commence à lui causer des pertes.

À peine une demi-heure s’est écoulée depuis que Hood a lancé son attaque et cette fois, c’est Hooker qui se retrouve dans une situation critique. De la division Doubleday, sur sa droite, seuls résistent encore les éléments regroupés autour de Gibbon, qui sont les plus avancés. À gauche, les unités de Ricketts et Seymour qui contiennent encore les Sudistes commencent à manquer de munitions. Quant à la division Meade, au centre, elle n’est pas complètement hors de combat mais vient d’être repoussée beaucoup trop rapidement à son goût. Par l’intermédiaire de la station avancée que le corps des transmissions a installée à la ferme Miller, le chef du Ier Corps fait demander par sémaphore des renforts à McClellan. Ce dernier, qui a installé son quartier général sur une colline de la rive est de l’Antietam, suit à la lettre son plan de bataille en ordonnant au IIème Corps de franchir la rivière. L’inconvénient est qu’il ne sera pas à pied d’œuvre avant au moins deux heures… Mais d’autres renforts, eux, sont beaucoup plus proches. Le lieutenant-colonel Work peut d’ailleurs le constater : de nouvelles unités d’infanterie nordistes sont en approche. Leur apparition, d’ailleurs, le dissuade de charger la batterie qui lui faisait face, comme il était en train d’envisager de le faire.

Hooker, en effet, avait déjà demandé des renforts depuis un certain temps. Le XIIème Corps de Joseph Mansfield, qui a campé à un mile en arrière des forces de Hooker, s’est tenu près dès l’aube. La résistance acharnée qu’il a rencontrée a conduit le chef du Ier Corps à largement surestimer les effectifs de l’ennemi, aussi n’a-t-il pas tardé à faire appel à Mansfield. Le XIIème Corps est une unité de valeur très inégale. Formé initialement par les unités qui ont servi dans la vallée de la Shenandoah et en Virginie septentrionale sous les ordres de Banks, il a laissé une partie de ses régiments les plus expérimentés à Washington, tandis que d’autres nouvellement créés sont venus compléter ses rangs. Ainsi, la majorité de ses soldats sont sous l’uniforme depuis quelques semaines tout au plus, et les officiers ne sont guère plus expérimentés. Cinq des régiments du corps d’armée n’ont même suivi aucune espèce d’entraînement, et un autre – le 1er du district de Columbia – est intégralement absent, officiers compris, en raison des désertions ou des maladies.

Bref commandement

Le XIIème Corps, cinq brigades articulées en deux divisions, progresse le long de la route de Smoketown, une artère secondaire en provenance du nord-nord-est qui rejoint la route à péage de Hagerstown à la hauteur de l’église Dunker, après avoir traversé le bois Est. La division d’Alpheus Williams, composée des brigades de Samuel Crawford et George Henry Gordon, ouvre la marche, suivie par la division George Greene et ses trois brigades, respectivement commandées par William Goodrich, Henry Stainrook et Hector Tyndale. Mansfield, qui s’est forgé en quelques jours une réputation de meneur d’hommes parmi la troupe, dirige personnellement son corps d’armée de l’avant. Toutefois, une série d’erreurs de sa part, et la confusion qui en résultera, vont révéler son inexpérience du terrain et celle de ses soldats.

Dès qu’il arrive à proximité des combats, Mansfield ordonne que ses forces soient déployées en ordre de bataille. Quelques instants plus tard, il se ravise : le général nordiste craint en effet que l’inexpérience de ses hommes ne les rende difficiles à contrôler et la formation en ligne de bataille, très étirée, ne facilite pas la transmission des ordres. La nature hachée du terrain qu’il traverse risque de désorganiser ses brigades, particulièrement dans le cas des nouvelles recrues, encore peu habituées à manœuvrer. Il leur fait donc adopter une formation prévue par les manuels, mais assez peu usitée dans les faits, la colonne par compagnie, dans laquelle chaque régiment présente un front d’une compagnie et se trouve donc déployé sur vingt rangs de profondeur au lieu de deux. Ils sont ainsi plus resserrés, ce qui permet aux officiers supérieurs de les encadrer plus facilement.

Malheureusement, la colonne par compagnie offre aussi une meilleure cible à l’artillerie ennemie, qui peut concentrer ses feux sur un front plus réduit, et dont chaque coup au but est assuré de faire plus de victimes. Des hauteurs où ils sont déployés, les canonniers sudistes ne ratent pas l’occasion que leur offre involontairement Mansfield. Dès que le XIIème Corps arrive à portée de tir, ils l’accablent de projectiles, lui infligeant des pertes non négligeables avant même qu’il ne soit effectivement entré dans la bataille. Autre erreur commise par Mansfield : les intervalles qu’il a laissés entre ses différentes unités sont insuffisants. Lorsqu’il leur ordonne, cette fois pour de bon, de passer à la ligne de bataille, régiments et brigades empiètent les uns sur les autres, et une confusion considérable paralyse momentanément le corps d’armée nordiste – le tout sous le feu de l’ennemi.

La troisième erreur de Mansfield lui coûtera plus cher encore. Le général nordiste ignore la position de réelle de l’ennemi. À sa décharge, il était déjà en marche lorsque Hood a déclenché son attaque, et peut difficilement être informé en temps réel de la progression adverse. Aussi est-il très surpris lorsque la brigade Crawford, en pointe, stoppe devant un petit champ de maïs situé juste au nord du bois Est et commence à ouvrir le feu. Craignant que ses soldats ne soient en train de tirer par erreur sur des unités du Ier Corps, Mansfield galope vers le front des troupes. Il lui faut plusieurs minutes pour s’assurer que ce sont bien des Sudistes – en l’occurrence les brigades Law et James Walker – que les soldats de Crawford affrontent. Quelques instants plus tard, il reçoit une balle dans la poitrine, du côté droit, qui lui cause une blessure fatale dont il décèdera le lendemain. C’était son troisième jour seulement à la tête du XIIème Corps. En-dessous de lui, toute la chaîne de commandement remonte d’un cran : Williams prend la tête du corps, Crawford récupère sa division, et la brigade de ce dernier échoit à Joseph Knipe.

Hood est repoussé

La blessure mortelle de Mansfield n’arrange pas les affaires, déjà mal engagées, de son corps d’armée. Pendant que Williams met de l’ordre dans ses lignes et commence à presser timidement l’ennemi qui lui fait face, un aide de camp, envoyé par le général Gibbon pour réclamer le premier renfort qui passera à sa portée, lui demande de l’aide. Williams lui confie aussitôt la brigade Goodrich, qui part vers la droite. La situation de la brigade Crawford n’est guère brillante. Trois régiments de recrues de Pennsylvanie, les 124ème, 125ème et 128èmeéprouvent les pires difficultés à se mettre en ligne. Le premier perd très vite le contact avec les autres et son chef est blessé. Le 128ème n’arrive pas à se déployer correctement alors qu’il est pris sous le feu de l’ennemi, et perd le colonel Croaksdale, tué d’une balle dans la tête, et le lieutenant-colonel Hammersly, blessé de deux balles dans le bras. Knipe vient à son secours avec son propre régiment, le 46ème Pennsylvanie, et suggère au major Wanner, qui commande désormais le 128ème, de l’accompagner dans la charge qu’il s’apprête à lancer : mieux vaut que les recrues aillent de l’avant, fût-ce en désordre, plutôt que de rester immobiles à se faire tuer.

Les deux régiments s’exécutent, mais le reste de la brigade ne leur fournit guère de soutien et le feu de l’ennemi – le 5ème Texas et ce qui reste des forces de James Walker – est trop intense. Les Pennsylvaniens doivent reculer. Pour ne rien arranger, la brigade G.H. Gordon arrive derrière celle de Crawford, et elle n’est guère moins confuse. Alors qu’il reforme ses rangs, le 46ème a la désagréable surprise de se faire tirer dans le dos par le 27ème Indiana, un des régiments de G.H. Gordon. La méprise est rapidement dissipée mais ajoute à la confusion. Williams préfère alors ramener la brigade Crawford en arrière pour qu’elle se mette en ligne correctement. Il va lui falloir un moment, et beaucoup d’efforts, avant que le XIIème Corps ne soit convenablement déployé et prêt à entrer efficacement dans le combat.

Heureusement pour l’Union, George Meade, de son côté, est parvenu à reprendre ses hommes en main. La brigade de Robert Anderson se regroupe rapidement, et marche à nouveau sur la position tenue par le 1er Texas en approchant par sa gauche. Le régiment sudiste est toujours privé de soutien sur ses deux flancs, et la force nordiste qui l’assaille tient une ligne beaucoup plus longue que la sienne. Tant et si bien que les Texans se trouvent bientôt exposés à un tir croisé qui leur cause des pertes effrayantes, et n’ont plus d’autre choix que de retraiter au pas de course à travers le champ de maïs. Ils y laissent leur drapeau : son porteur est abattu au milieu du champ, où le maïs est encore suffisamment dense pour empêcher les autres survivants de s’en apercevoir. Lorsque les Sudistes se regroupent derrière le couvert précaire fourni par une hauteur immédiatement au sud du champ, le lieutenant-colonel Work n’a plus avec lui que 40 hommes. Ils étaient 226 le matin même. Cela représente un taux de pertes supérieur à 80%. Durant tout le reste de la guerre, aucun autre régiment ne perdra une telle proportion de ses effectifs en un seul engagement.

Bataille d'Antietam (17 septembre 1862), 7h30 - 8h.

1. L'attaque initiale du XIIème Corps s'effectue dans la confusion, Mansfield est mortellement blessé au bout de quelques minutes.

2. Alors que la brigade Crawford cale sous le feu ennemi, le 124ème Pennsylvanie perd le contact avec elle.

3. Le colonel Knipe parvient à rallier le 128ème Pennsylvanie et à le faire charger avec le 46ème New York, sans succès.

4. Le 27ème Indiana (brigade G.H. Gordon) tire dans le dos du 46ème New York, ajoutant à la confusion.

5. La brigade Robert Anderson se regroupe et attaque le 1er Texas, l'obligeant à s'enfuir.

6. Le reste de la brigade Wofford se replie et se rallie au sud du champ de maïs.

7. Gibbon retire le reste de sa brigade et la batterie Campbell sur le bois Nord.

8. Magilton regroupe ses forces et flanque la brigade Law, obligeant le reste des Confédérés à battre en retraite.

La retraite du 1er Texas entraîne rapidement celle du reste de la brigade Wofford, dont les régiments décrochent les uns après les autres pour se regrouper à l’orée du bois Ouest, juste au nord de l’église Dunker. Enfin soulagé de la pression exercée par les Confédérés, Gibbon fait d’abord replier les canons de la batterie Campbell, dont les pertes ont été à ce point élevées qu’une seule de ses trois sections peut être servie efficacement. Puis, ce qui reste de la brigade Gibbon recule jusqu’au bois Nord, sous la protection des hommes de Patrick – qui, eux, continuent à tenir les abords du bois Ouest. La brigade de Robert Anderson poussera jusqu’au sud du champ de maïs Miller, mais sera ensuite contenue par la Texas Brigade regroupée et ne poussera pas beaucoup plus loin.

Plus à l’est, la brigade Magilton s’est aussi ralliée, grâce au sang froid du 8ème Pennsylvania Reserves qui n’a pas craqué et a gardé sa cohésion. Tandis que Robert Anderson assaille le 1er Texas, Magilton s’abat sur la gauche de la brigade Law et l’oblige à reculer. Par effet d’entraînement, son repli entraîne avec lui la brigade de James Walker, et finalement le 5ème Texas. Alors que Magilton poursuit les Sudistes à travers le bois Est, la division Hood se concentre, dans un relatif bon ordre, à proximité de l’église Dunker. Elle y restera encore un moment, tenant en respect les tirailleurs avancés par la division Meade. Sur les quelques 2.000 soldats que Hood a emmenés au combat à peine une heure auparavant, la moitié d’entre eux git à présent, morts et blessés confondus, dans le champ de maïs et le bois Est. Plus tard dans la journée, lorsque Nathan Evans croisera John Hood sur le champ de bataille et lui demandera où se trouve sa division, le Texan d’adoption (Hood était né au Kentucky) lui répondra laconiquement « sur le terrain, morte ».

D.H. Hill entre dans la danse

À l’approche de 8 heures, le sursis que la division Hood a payé au prix fort est écoulé. Le Ier Corps nordiste est certes en grande partie hors de combat, mais la division Meade est toujours à pied d’œuvre. De surcroît, la situation du XIIème Corps s’améliore de minute en minute. L’attaque de Hood, puis son repli suit en fait un schéma qui deviendra récurrent tout au long de la journée : malgré son succès initial, elle n’apportera aucun avantage décisif faute de soutien. Les deux belligérants souffriront du même problème mais pour l’heure, c’est Jackson qui se retrouve de nouveau en difficulté. Les renforts promis par Lee ne sont pas encore arrivés, et Stonewall n’a plus d’autre choix que de jouer son va-tout : dégarnir le centre de l’armée confédérée, tenu par D.H. Hill, pour en soulager la gauche. Parallèlement, il racle aussi les fonds de tiroir, ordonnant à Early de faire avancer sa brigade et de rameuter ce qui reste de la division Lawton, dont il a désormais la charge, pour la faire remonter en ligne.

Ne laissant à Stuart qu’un seul de ses régiments – le 13ème de Virginie – pour couvrir ses batteries, Early emmène les six autres, dans un premier temps, vers l’arrière, derrière le bois Ouest. De sa division, il ne trouve nulle trace : les survivants sont éparpillés à travers la campagne et ne forment rien qui ressemble à une unité militaire. En revanche, il rejoint les quelques centaines d’hommes de la division J.R. Jones qui ont pu être reformés et que commande désormais le colonel Grigsby. Prenant la tête de cette petite division ad hoc, Jubal Early l’emmène à travers le bois Ouest, d’où elle débouche en arrière et sur la droite de la brigade Patrick, toujours appuyée sur l’affleurement rocheux d’où elle a affronté la brigade Wofford. Prise à revers, sa position n’est plus tenable, et Patrick se replie en bon ordre vers un muret de pierre qui court entre le bois Ouest et la ferme Miller. Early ne cherche pas à les y presser, de sorte que la première préoccupation des soldats nordistes, une fois en position, sera de… faire le café.

Dans l’intervalle, le mouvement d’Early a attiré l’attention de Hooker, qui a fait détacher un des régiments de Robert Anderson, le 10ème Pennsylvania Reserves, pour l’envoyer en flanc-garde sur la droite. L’unité se retrouve bientôt engagée par des tirailleurs confédérés, puis isolée, et l’officier qui la commande est blessé dans l’action. Le capitaine Jonathan Smith, qui lui succède, décide de sa propre initiative de continuer à avancer contre une batterie sudiste qui s’en prend à la brigade Patrick. Repoussant les hommes du 13ème Virginie, les soldats nordistes s’approchent suffisamment pour commencer à abattre les artilleurs confédérés. Ils reçoivent même le soutien inattendu d’une batterie fédérale qui prend les canons ennemis pour cible. Malheureusement, cette intervention se retourne contre eux, car le tir est trop court et les obus tombent dans leurs propres rangs. Smith n’a pas d’autre choix que de faire reculer ses hommes pour éviter qu’ils ne soient massacrés par leur propre artillerie.

D.H. Hill, lui, prépare son entrée en jeu avec trois de ses cinq brigades, les plus avancées. Elles sont commandées par Roswell Ripley, Alfred Colquitt et Duncan McRae, ce dernier ayant remplacé Garland tué à South Mountain. Préservant leur ligne de bataille, les trois unités se décalent vers l’ouest, puis montent à l’assaut. Le général sudiste l’ignore, mais le moment est particulièrement bien choisi : Magilton, en effet, a commencé à reculer, conformément aux instructions de Hooker, pour être relevé par des éléments du XIIème Corps. Son repli ouvre une brèche dans la ligne nordiste, de sorte que Robert Anderson va devoir soutenir seul le choc de l’attaque sudiste. Pendant que Ripley l’assaille de front, Colquitt passe dans le champ de maïs et s’abat sur sa gauche. C’en est trop pour la brigade nordiste, qui se replie en désordre à travers le champ. La brigade Goodrich avance alors pour s’interposer, mais son chef est tué, et les hommes de Robert Anderson en pleine déroute la font paniquer elle aussi. Elle ne sera que partiellement et difficilement ralliée.


Bataille d'Antietam (17 septembre 1862), 8h - 8h30.

1. Laissant un de ses régiments en soutien de batteries, Early va rejoindre les fores de Grigsby.

2. Les deux unités combinées attaquent la brigade Patrick.

3. Prise à revers, la brigade Patrick se reforme juste au sud de la ferme Miller.

4. Envoyé en flanc-garde, le 10ème Pennsylvania Reserves approche d'une batterie avancée sudiste, mais doit se replier à cause de sa propre artillerie.

5. Pendant que la division Williams se réorganise, la brigade Magilton se retire en vue d'être relevée par le XIIème Corps.

6. Privé de soutien, Robert Anderson est assailli de front et de flanc par les brigades de D.H. Hill.

7. Envoyée vers la droite, la brigade Goodrich tente d'intervenir, mais son chef est tué et elle se replie également.

8. Le reste de la division Greene se déploie sur la gauche des Nordistes.

Il est 8 heures 30, et le champ Miller est à nouveau sous contrôle sudiste. Toutefois, Hooker, qui est l’officier nordiste le plus élevé en grade à être toujours en vie dans ce secteur du champ de bataille, a encore des cartes dans sa manche. Ce sont à présent quatre batteries avancées qui sont déployées au nord du champ. En dépit de la déroute prématurée de la brigade Goodrich, le XIIème Corps est à présent convenablement déployé, et ses unités les moins sûres ont été laissées en soutien de batteries, en arrière. La division Williams s’est décalée vers la droite, la brigade Crawford ayant sa droite ancrée sur la route à péage de Hagerstown, et celle de G.H. Gordon prolongeant la ligne jusqu’à celle de Smoketown. La division Greene a pris sa place face au bois Est, avec les brigades Tyndale à droite et Stainrook à gauche. D’autres soutiens sont attendus : deux des trois divisions du puissant IIème Corps sont en train de traverser l’Antietam au pont supérieur.

Le XIIème Corps se reprend

Les troupes sudistes ne sont pas dans une situation idéale pour soutenir cette nouvelle contre-attaque. Quelques minutes plus tôt, Roswell Ripley a reçu une balle dans le cou, et ne doit qu’à la chance d’avoir la vie sauve : le projectile a été amorti par son nœud de cravate. Bien qu’évacué, il reprendra le commandement de sa brigade au bout d’une heure et demie, après s’être fait soigner. Mais pour l’heure, son absence entraîne l’arrêt de sa brigade, qui laisse ainsi celle de Colquitt sans soutien sur sa gauche. La situation de McRae est moins enviable encore. Ses hommes, qui ont été durement éprouvés à South Mountain et y ont subi de grosses pertes, sont inquiets et leur moral est vacillant. Le terrain sur lequel ils se trouvent n’arrange pas les choses : le bois Est, avec ses épais fourrés et les affleurements rocheux typiques de la région, désorganise encore un peu plus une brigade dont la cohésion est déjà incertaine.

Rumeurs et contrordres imaginaires se répandent dans les rangs avec une rapidité déconcertante. Le capitaine Thomas Garrett, du 5ème régiment de Caroline du Nord, décrira ainsi l’atmosphère qui règne alors au sein de la brigade : « Un état de confusion difficile à décrire s’ensuivit. Différents ordres contradictoires (ou plutôt des suggestions prenant cette forme, peut-être) se diffusèrent le long de la ligne, les hommes du rang étant laissés libres de les relayer par leurs officiers, de sorte qu’il devint complètement impossible de discerner lesquels émanaient de la bonne autorité. » Les marches et contremarches qui en résultent, alors que le couvert végétal empêche les différents éléments de la brigade de se voir entre eux, ralentissent sensiblement les hommes de McRae. Ceux-ci se retrouvent du coup très en arrière par rapport à Colquitt, et celui-ci n’est donc pas non plus couvert sur sa droite.

Par conséquent, lorsque les Nordistes passent de nouveau à l’attaque, Colquitt et ses hommes doivent soutenir tout le poids de la division Williams. Le premier échappe miraculeusement aux balles, mais tous les officiers supérieurs de sa brigade sont tués ou blessés. Ses cinq régiments termineront la bataille avec des capitaines ou des lieutenants à leur tête. La brigade McRae tente d’avancer pour le soutenir, et ne tarde pas à entrer en contact avec les hommes de Greene, qui ont déjà pénétré dans le bois Est. Une fusillade éclate, mais le bruit se répand dans les lignes sudistes qu’il s’agit de la brigade Ripley – qui se trouve en réalité beaucoup plus à gauche et en avant – et les soldats confédérés cessent de tirer. Mal leur en prend, car leur silence permet aux Fédéraux de les flanquer sans opposition.

Lorsque les hommes de McRae le réalisent, c’est la panique. Certains officiers sont aussi nerveux que leurs soldats, ce qui aggrave encore le problème. Thomas Garrett : «À ce moment, et pendant que je dirigeais ce mouvement, le capitaine Thomson, compagnie G, vint à moi, et d’une manière et sur un ton très excités me cria "Ils nous flanquent ! Regardez, il doit y avoir une brigade entière !" Je lui ordonnai de garder le silence et de regagner sa place. Les hommes, jusque-là, étaient loin d’être calmes, mais quand cette indiscrétion eut lieu une panique se déclencha, et malgré les efforts des serre-files et des officiers, ils commencèrent à craquer et à s’enfuir. » La brigade s’écroule. McRae tente d’organiser une résistance à la lisière sud du bois. Il est blessé – atteint superficiellement au front – mais, bien qu’il refuse de se faire soigner, ses efforts sont vains et il ne peut tenir ses hommes plus longtemps. Ceux-ci ne s’arrêteront pas avant d’avoir atteint les premières maisons de Sharpsburg, où ils seront « cueillis » plus tard dans la journée, et ralliés en petits groupesad hoc.

Bataille d'Antietam (17 septembre 1862), 8h30 - 8h45.

1. La division Williams se redéploie au nord du champ de maïs.

2. La division Greene marche sur le bois Est.

3. Ripley blessé, sa brigade est à l'arrêt.

4. Ralentie par des ordres contradictoires, la brigade McRae est isolée dans le bois Est.

5. La division Williams attaque la brigade Colquitt qui résiste.

6. La brigade McRae tente d'avancer mais elle est interceptée par Stainrook, flanquée et mise en fuite.

7. Colquitt est finalement flanqué par Tyndale et déroute après un bref corps-à-corps.

En dépit de l’absence de tout soutien et des pertes considérables qu’elle subit, la brigade Colquitt continue à résister. Les hommes de G.H. Gordon ont même dû suspendre momentanément leur feu, au début de l’engagement, pour attendre que les rescapés de la brigade de Robert Anderson se mettent à l’abri, et ont subi des pertes sans pouvoir riposter. C’est finalement une charge de Tyndale contre la droite de Colquitt qui emporte la décision. Le bref corps-à-corps qui s’ensuit ajoute à la violence du baptême du feu pour les soldats du XIIème Corps, dont certains ne sont même pas encore complètement équipés. Le major John Collins, du 5ème Ohio, rapporte ainsi : « […] au milieu du maïs, notre régiment engagea un régiment de Géorgie dans un combat au corps à corps, usant de la crosse des fusils, une partie des hommes n’ayant pas de baïonnettes. » Le repli de Colquitt entraîne avec lui la brigade Ripley avant qu’elle puisse se ressaisir, alors que G.H. Gordon et ses hommes poursuivent les Confédérés à travers le champ de maïs, au pas de charge et baïonnette au canon. Colquitt parviendra à regrouper ses hommes en partie et rejoindra rapidement D.H. Hill. Quant à Ripley, il ralliera une fraction de sa brigade en revenant de l’ambulance où il s’est fait soigner.

Nouveau commandant

Joe Hooker accompagne au plus près la nouvelle avancée nordiste à travers le champ Miller. Depuis le début de la bataille, les Fédéraux ne sont jamais allés aussi loin au sud, et leur général voudrait bien exploiter leur élan victorieux. Toutefois, il ignore le déploiement des forces ennemies face à la division Williams. Il se dirige alors vers le secteur tenu par un des régiments de recrues de la brigade Crawford, le 125ème Pennsylvanie du colonel Jacob Higgins, auquel il demande s’il y a des troupes quelconques dans le bois qui leur fait face – en l’occurrence, la portion la plus orientale du bois Ouest. Il y en a effectivement : les restes de la division Hood y sont toujours positionnés. Dans son rapport sur la bataille, Higgins situe alors un incident en apparence anodin : « Pendant qu’il me parlait, son cheval fut blessé par quelque tireur d’élite ennemi. Je lui fis remarquer que son cheval avait été blessé. Il répondit, "Je le vois", fit demi-tour et s’en alla. »

Ce que Hooker n’a, en revanche, pas remarqué, c’est que la même balle – ou peut-être une autre – l’a également blessé lui, au pied. Il continue à chevaucher pendant plusieurs minutes, s’informant sur la situation et donnant ses ordres, puis finit par s’effondrer : il perd du sang, et l’hémorragie l’a affaibli. Le commandant du Ier Corps doit être évacué. Sa blessure s’avérera finalement sans conséquences graves, mais elle prive l’aile droite nordiste de son coordinateur à un moment crucial. Après une courte pause, le XIIème Corps reprend néanmoins sa marche en avant. La division Williams disperse les derniers restes des brigades Colquitt et Ripley qui se trouvent encore devant elle, puis se rapproche de la division Hood. Celle-ci est trop affaiblie pour soutenir une nouvelle attaque, aussi Lee préfère-t-il temporiser en sachant que McLaws et R.H. Anderson ne sont plus qu’à quelques minutes de marche de la zone des combats. Plutôt que de laisser Hood exposé sans soutien, il le fait reculer de quelques centaines de mètres.

Bataille d'Antietam (17 septembre 1862), 8h45 - 9h15.

1. Menacé par la progression du XIIème Corps, Hood est replié hors du bois Ouest.

2. Sumner fait reculer la division Williams jusqu'au bois Est, pour laisser la place à la division Sedgwick.

3. Le 125ème Pennsylvanie du colonel Higgins poursuit sur sa lancée et entre dans le bois Ouest, désormais vide.

4. La division Sedgwick approche en direction de l'ouest, avec pour objectif de tourner l'aile gauche confédérée.

5. Sumner envoie des renforts à Higgins et déploie des éléments de la brigade Goodrich dans le bois Ouest pour couvrir les flancs de Sedgwick.

6. Confronté à l'avancée simultanée de la brigade Goodrich au nord et de la division Sedgwick à l'est, Early manoeuvre pour y faire face, puis se replie en deux temps sur la ferme A. Poffenberger.

Il ne sera pas poursuivi très longtemps. Juste avant 9 heures, Crawford – qui commande, rappelons-le, la division Williams – reçoit l’ordre de se replier jusqu’à la lisière occidentale du bois Est. Cette instruction émane vraisemblablement d’Edwin Sumner, dont le IIème Corps est en train d’arriver. Croisant un Hooker à demi inconscient en train d’être transporté sur une civière, Sumner prend la direction des opérations. Les renseignements que lui fournissent les officiers du XIIème Corps indiquent que le bois Ouest est pratiquement vide de troupes. Une exploitation vigoureuse de la situation lui permettrait de s’en emparer, puis de pousser vers la colline où Stuart a déployé son artillerie. Une fois celle-ci sous contrôle nordiste, toute la gauche confédérée pourrait être tournée. D’où l’ordre de faire relever la division Williams par celle, fraîche, de Sedgwick. Afin de sécuriser le flanc droit de ce mouvement, deux régiments de la brigade Goodrich ayant pu être ralliés sont avancés vers la partie septentrionale du bois Ouest.

Toutefois, le repli de la division Williams ne se déroule pas entièrement comme prévu. Ses deux brigades ne sont pas inquiétées par l’ennemi, mais le 125ème Pennsylvanie, pour sa part, prend position dans le bois Ouest, à proximité immédiate de l’église Dunker. Assez symétrique à l’avancée de la brigade Goodrich, ce mouvement laisse à penser qu’il s’agit là d’une décision délibérée de Sumner afin de sécuriser la gauche de l’attaque à venir. Toutefois, dans son rapport sur la bataille, le colonel Knipe suggère plutôt que le 125ème n’a pas reçu l’ordre de se replier et a simplement poursuivi sur sa lancée jusqu’à ce que son chef réalise sa position isolée. Le colonel Higgins, lui, reste muet sur ce point. Le fait qu’il ait été renforcé, par un autre régiment de la brigade Crawford (le 124ème Pennsylvanie) et par la légion Purnell (un élément de la brigade Goodrich) est plutôt de nature à faire incliner vers la première hypothèse, en suggérant que Sumner a estimé que le seul 125ème était insuffisant pour cette tâche. Le propre rapport de Sumner n’est quant à lui pas assez détaillé pour permettre de trancher la question.


Az északi rendszertől kissé balra a Greene hadosztály a helyén marad. Kelet-Woods déli pereme mellett elhaladva lefoglalta a Mumma farmot, amelyet a déliek korábban reggel felgyújtottak, hogy megakadályozzák a szövetségi mesterlövészek rejtekhelyének használatát. Folyamatát folytatva Greene elérte a kiemelkedő helyeta Dunker-templomtól keletre. Ez a helyzet kiváló hely a tüzérség számára, ezért Greene-t megparancsolták annak megtartására. Elemet küldenek hozzá, de az északiak számára sajnos a tölténydobozai szinte üresek, és fel kell emelni egy másikat. Ez idő alatt a déli ágyúk a szövetségi gyalogságot kezdték megcélozni. Greene ezután visszahajtja őket néhány tucat yardra, hogy kihasználhassák a gerincvonal által biztosított fedezetet, és két dandárját egy chevronba rendezi, nehogy sorban vegyék őket.

Munkások a West Wood-ban

Ahogy a Williams hadosztály visszavonult, a vezető IIth A hadtest a harctéren jelenik meg. Sedgwick három dandárja, akiket Willis Gorman, Napoleon Dana és Oliver Howard vezényel (aki a gyógyulás után lábadozik, miután elveszítette a jobb karját a Hét Pinesnél), Greene hadosztálya mögött halad és egyenesen nyugat felé halad. Kialakulnakhárom egymást követő harci vonal megközelítőleg 50 méteres távolságok választják el egymástól. A mindenféle akadály - akadályok, sziklák, lejtők, sőt az East Wood egy része - ellenére is, amelyeken áthalad, Sedgwick hadosztálya egy ütemben halad előre, ami végül kihatással van a bevetés minőségére és a intervallumok. Reggel 9 órakor az egyetlen déli gyalogos erő, amely közte és Stuart tüzérsége között állt, Jubal Early egyesült brigádjába.

A konföderációs tábornok először a nyugati erdőben jól elrejtett helyzetéből fedezi fel a 60-atth és 78th New York útközben. Amikor csapatait lecserélte, hogy szembeszálljon velük, felfedezte Sedgwick hadosztályát, amely egyenesen rá vonult, és fenyegette a szárát. Hagyta, hogy Grigsby megtartsa az elejét, eltolja a brigádját, hogy eltakarja a jobbját, majd kissé hátralép. Korai felhívások az erősítésre: Lee elmondja neki, hogy McLaws és R.H. Anderson érkezése most következik. Ugyanakkor az észak-virginiai hadseregfőnök, megjegyezve, hogy a jobb szárnyán még nem volt erős a nyomás, úgy döntött, hogy egy másik egységet visz oda, számítva ellenfele szokásos mozdulatlanságára. Ez lesz a két brigádból álló J.G. Walker részleg. De egyelőreEarly még csak saját magára számíthat. Újra visszavonult a West Wood nyugati széléhez, hogy a közvetlenül mögötte elhelyezett tüzérség közvetlen támogatási tartományán belül legyen.

Antietam-csata (1862. szeptember 17.), 9.15–9.30.

1. Gorman brigádja a West Woods-ból származik, és szembeszáll Stuart tüzérségével és támogatóival, valamint Grigsby embereivel.

2. Korai manőver a 34. oldaligth New York.

3. Early támadásától megszervezve Gorman balja megáll és az 59th New York jön a háta mögé lőni, növelve a zavart.

4. G. T. Anderson dandárja megérkezik az ágyú hallatán, és megtámadja a 125-ötth Pennsylvania a Dunker-templom közelében.

Az emberei az A. Poffenberger-tanya épületeire és kerítéseire támaszkodnak - ez a vidék gyakori vezetéknév, amelyet főként a szomszédos Pennsylvania-hoz hasonlóan német vagy holland származású telepesek népesítettek be. Grigsby északkeletre, a korai kelet felé néz. A kék massza végüllépjen be a West Woodba. Amikor Gorman néhány perccel később kijött, azonnal feladathoz vitték, szemben a déli tüzérséggel, tőle jobbra a 13-as gyalogosokth Virginia, csatlakozott néhány kavalierhez Fitzhugh Lee brigádjából, bal oldalán pedig Grigsby emberei. Mivel az utóbbi ellenzi a legerősebb ellenállást, az északi előrelépés kissé balra billent. Hullámzó hatásként, mivel Gorman baloldala "elakadt", két másik északi brigádé botlott bele, némi zavart okozva. Annál is inkább, mivel Jubal Early nem tétlenkedett: míg Grigsby katonái üllőként szolgálnak, ő saját dandárjával kalapácsként manőverez, hogy az előrenyomult észak balját lássa.

A manőver megtérül. A 34th New York-ot gyorsan leállítják és elszigetelik a Gorman dandár többi részétől. Ez utóbbi egy másik ezrede, a 15th Massachusettsben kellemetlen meglepetés érte, hogy az 59-es hátba lőttth New York, a Dana dandártól, amely saját soraiban tüzet nyitott az ellenség ellen. Edwin Sumnernek, aki nagyon előrehaladott helyzetből lovagol, személyesen kell beavatkoznia a rend helyreállítása érdekében. Néhány perc múlva az északiak erős előretörése rémálommá válik, ésA Sedgwick részleget palackozzák a nyugati erdőben. Ebben a kritikus pillanatban jönnek be a déli rezervátumok. George T. Anderson érkezik elsőként. Nem találva senkit, aki irányítsa, a lövés hangjára tájékozódik. Dandárja végül a Dunker-templom szélére ért, ahol megtámadták a 125-ötth Pennsylvania. Ez utóbbi hamarosan bajban találta magát, és Higgins ezredes kétségbeesetten átadta lovát - az utolsó még sértetlen volt az ezredben - egy futárnak, hogy az elmehessen és mentést szerezhessen.

Más cikkek ugyanarról a témáról


Videó: Polgárháború az Amerikai Egyesült Államokban zanza (Január 2022).